Bármiféle autonóm repülés talán legfontosabb információja a repülőgép abszolút térbeli helyének, de még inkább helyzetének meghatározása. Térbeli hely alatt ezután a repülőgép valamilyen földi vonatkozási rendszerhez viszonyított eltolását értjük (hogy ne bonyolítsuk túl: „hol vagyok a térképen és mi a magasságom?”), helyzet (ha tetszik, tájolás) alatt pedig a repülőgép ugyanazon vonatkozási rendszerhez viszonyított elfordulását értjük innentől (egyszerűbben: „merre áll a gép orra és szárnyai az északi irányhoz és a vízszinteshez képest?”).

Mielőtt nagy lelkesen nekiállnánk fúrni és faragni, szétvágni és összeragasztani, bosszankodni és örvendezni, érdemes lenne először végiggondolni, milyen logikai modellt tudnánk felírni bármilyen emberi cselekvéssor mímelésére. Teljesen felesleges most valamilyen összetett és elvont fogalom- és összefüggésrendszerre gondolnunk, tulajdonképpen erre a modellre csak azért van szükségünk, hogy valami fogást találjunk a feladaton, legyen min elindulnunk.

Az biztos, hogy nagyon nem nyúlhatunk mellé, ha felírjuk a világ legtriviálisabb cselekvési modelljét. Ez tényleg annyira zavarba ejtően általános, hogy az égadta világon bármilyen cselekedetre ráerőszakolható, legyen az teafőzés vagy akár repülőgépvezetés (ábrát is csak azért csinálok hozzá, hogy ebben a bejegyzésben is legyen valami színes izé):

...  a víznél súlyosabbak pedig elmerülnek – ezek a megfigyelések egészen sokáig tartották magukat, és bár a hajózást már sok ezer éve megoldottuk, és az ún. statikus repülést is kipipálhattuk 1783-ban, a Montgolfier-testvérek hőlégballonjának levegőbe emelkedésével, azért a mai értelemben vett (dinamikai, erőelvű) repülés felfedezése váratott magára egészen a huszadik század elejéig (említsük meg őket is persze, megérdemlik: Wright-testvérek, 1903). Jobb későn, mint soha, mert különben itt vége is lenne ennek a blognak, vagy kínomban posztolhatnék vicces képeket, esetleg lengén öltözött lányokat.

Nem lenne illendő azonban egy repüléssel foglalkozó blogon legalább érintőlegesen ne beszélni a repülés fizikájáról.

Mielőtt nagyon belemerülnénk a szenzorok, PID-hurkok és mikrokontrollerek lelki világába, szeretnék írni néhány mondatot arról, miért gondoltam, hogy érdekes lenne ennek a projektnek a fejlődését másokkal is megosztani.

Néhány évvel ezelőtt végigrepültem egy szezont vitorlázó repülőgéppel (oktatóval, természetesen). Azon kívül, hogy hatalmas élmény, és mindenkinek ajánlom, lassan megérett bennem az ötlet, hogy milyen érdekes lenne megpróbálni valamilyen egyszerűbb szinten algoritmusokkal reprodukálni a pilóta feladatait. Persze, mielőtt keresztre feszítene a vitorlázórepülő társadalom, természetesen egy pillanatig sem gondolom, hogy az a mély, intuitív, előrelátó- és helyzetfelismerő képesség, ami a profi repülőkben sok év alatt kialakul annyira könnyen leírható – ez végtelen komplex feladat lenne, de most ez nem is cél.

Építsünk először egy autonóm irányítású vitorlázó repülőgépet (drónt, ha tetszik) – és ha már önmagát tudja irányítani, próbáljuk rávenni, hogy igyekezzen minél tovább a levegőben maradni.

Izgalmasan hangzik, nem?

(Ígérem, ez volt az utolsó modoros kiszólás...)

Stanisław Lem: Hogyan maradt meg a világ

Trurl mérnök egyszer olyan gépet épített, amely minden s betűvel kezdődő dolgot meg tudott csinálni. Amikor a gép elkészült, próbaképpen csináltatott vele sódert, saroglyát, subát, és seprűt, mindezeket skatulyába rakatta, sánccal vétette körül, majd csináltatott még spenótot, spinétet, salétromot, serpenyőt és sodrófát is. A gép pontosan teljesítette az utasítást, de mivel Trurl még nem volt biztos a működésében, csináltatt vele ráadásul sóhajt, sajkát, sámánt, sóbálványt, sikolyt, sellőt és stannumot. Az utóbbit nem tudta megcsinálni, mire Trurl nagyon elszomorodott, és magyarázatot kért.