Mielőtt nagyon belemerülnénk a szenzorok, PID-hurkok és mikrokontrollerek lelki világába, szeretnék írni néhány mondatot arról, miért gondoltam, hogy érdekes lenne ennek a projektnek a fejlődését másokkal is megosztani.
Néhány évvel ezelőtt végigrepültem egy szezont vitorlázó repülőgéppel (oktatóval, természetesen). Azon kívül, hogy hatalmas élmény, és mindenkinek ajánlom, lassan megérett bennem az ötlet, hogy milyen érdekes lenne megpróbálni valamilyen egyszerűbb szinten algoritmusokkal reprodukálni a pilóta feladatait. Persze, mielőtt keresztre feszítene a vitorlázórepülő társadalom, természetesen egy pillanatig sem gondolom, hogy az a mély, intuitív, előrelátó- és helyzetfelismerő képesség, ami a profi repülőkben sok év alatt kialakul annyira könnyen leírható – ez végtelen komplex feladat lenne, de most ez nem is cél.
Talán mégsem való az ördögtől a gondolat, hogy egy könnyű ámde viszonylag nagy méretű modellrepülőt megtanítsunk néhány egyszerű (esetleg bonyolultabb) algoritmussal repülni. Az meg egészen biztosan nem, hogy érdemes lenne vele legalább egy próbát tenni.
Hogy miért írok erről blogot? Több okból. Egyrészt: mert hátha érdekel valakit, uram bocsá' szórakoztat, esetleg kedvet kap valamilyen ilyen vagy ehhez hasonló projekt indítására. Még ha egészen más terület érdekli is, például tehetetlenségi szenzorok ma már minden robotban/járműben megtalálhatók – ha mást nem is, azt a néhány bejegyzést biztos érdeklődéssel fogja majd olvasni.
Másrészt nagyon sokkal tartozom az ilyen és ehhez hasonló blogoknak. Ami tudást összeszedtem, azt nagyrészt számolatlan éjszaka során (külföldi) blogok olvasásával gyűjtöttem össze, ahol lelkes amatőrök öltek energiát abba, hogy megosszák tapasztalataikat, tudásukat és megoldásaikat végtelen nagylelkűséggel és önzetlenséggel. Ezt nagyon szimpatikusnak érzem, és azt hiszem, itt az ideje törlesztenem. Ha nem is nekik, majd valakinek, aki meg majd megint valakinek, és ez az egész tulajdonképpen csodálatosan működik.
Harmadrészt, amikor egy éve elkezdtem utánanézni, érdemes-e belekezdeni egy ilyen terv megvalósításába, kiderült, hogy feladat szépségéhez és látványosságához képest meglepően alacsony a megvalósítás anyagi igénye. Ez nagyon fontos szempont volt (másképp bele sem kezdtem volna), hiszen az az igazán elegáns, ha kevés forrásból sok hozzáadott értékkel, kreativitással építünk valami menő dolgot – sok pénzből bárki tud magának bármit venni. Úgy számoltam, a projekt teljes költségvetése valahol 60 és 90 ezer forint között lesz, amit ha széthúzunk sok hónapra, talán belefér még a hobbi kategóriába. Ez utóbbi volt talán a legfőbb érv a blog mellett: ha már elérhető (anyagilag), miért ne legyen hát mindenkié – nekem csak öröm, ha valaki hasznát veszi.
Bárkinek ajánlom eképpen, hogy kövesse a bejegyzéseket: se a megértéshez, de még az alkalmazáshoz sem lesz szükség se villamosmérnöki diplomára, se programozáselméleti PhD-re (nekem sincs egyik se) – ha jól végzem a dolgom, elég lesz a józan paraszti ész. Mindazonáltal egy erős műszaki/mérnöki véna, barkácsolási hajlam és jó programozói gyakorlat azért kelleni fog. A gép első változata teljes egészében bárki által beszerezhető, bolti alkatrészekből fog állni; a havas téli estékre hagyjuk egyelőre az egyedi áramköröket.
Mindenféle hozzászólásnak, visszajelzésnek nagyon örülök, és külön köszönöm, ha valaki leleplezi, hogy marhaságot írok (biztosan fogok). Persze sokkal többet segít az „Ez baromság.” helyett az „Én úgy csinálnám, hogy...” kezdetű hozzászólás – nem csak nekem, mindenkinek. Igyekszem minden kérést és kérdést megválaszolni, ahogy időm engedi, de azért vegyük figyelembe, hogy nem cél az egyetemes, konfekció drón-keretrendszer megépítése (sokan próbálták már, kevés sikerrel). Ötleteket, trükköket és részmegoldásokat szeretnék adni, amiket aztán majd mindenki a saját a kis homokozójában tud alkalmazni.
Arccal hát a nyolcbites, szilíciumalapú pilóta felé...
