Stanisław Lem: Hogyan maradt meg a világ

Trurl mérnök egyszer olyan gépet épített, amely minden s betűvel kezdődő dolgot meg tudott csinálni. Amikor a gép elkészült, próbaképpen csináltatott vele sódert, saroglyát, subát, és seprűt, mindezeket skatulyába rakatta, sánccal vétette körül, majd csináltatott még spenótot, spinétet, salétromot, serpenyőt és sodrófát is. A gép pontosan teljesítette az utasítást, de mivel Trurl még nem volt biztos a működésében, csináltatt vele ráadásul sóhajt, sajkát, sámánt, sóbálványt, sikolyt, sellőt és stannumot. Az utóbbit nem tudta megcsinálni, mire Trurl nagyon elszomorodott, és magyarázatot kért.

      – Nem tudom, mi az – közölte a gép. – Sohasem hallottam ilyesmiről.

      – Hogyhogy? Hát ón. Egy elem. Ezüstfehér, puha fém…

      – Ha ónnak hívják, akkor ó-val kezdődik, és én csak s betűs dolgokat tudok csinálni.

      – De a latin neve stannum!

      – Drága öregem – jelentette ki a gép –, ha én mindent meg tudnék csinálni, ami valamilyen nyelven s betűvel kezdődik, akkor én lennék A Gép, Amelyik a Világon Mindent Meg Tud Csinálni, mert annyi nyelv van, hogy akármire gondolsz, valamelyik nyelven biztosan s-sel kezdődik a neve. Na nem, erről szó sincs! Nem vagyok többre képes, mint amilyennek építettél. Ón nem lesz.

      – No jó – törődött bele Trurl, és csináltatott vele sivatagot. Rögtön csinált is egyet, nem éppen nagyot, de egészen sivatagszerű volt. Ekkor aztán Trurl meghívta mérnök barátját, Klapanciuszt, bemutatta őt a gépnek, és egekig magasztalta előtte a masina csodálatos képességeit. Klapanciuszt titkon ette a méreg. Végül nem állhatta tovább, és megkérte Trurlt, hadd csináltasson ő is valamit a géppel.

      – Parancsolj, kérlek – mondta Trurl –, de s betűvel kell kezdődnie.

      – S betűvel? – szólt Klapanciusz. – Jó. Csináljon sajtót.

      A gép felbúgott, és a Trurl háza előtti térség kisvártatva hírlapírók tömegével telt meg. Notesszal a kezükben, fel-alá rohangáltak, és időnként összeverekedtek. Némelyik cikket lobogtatott, de egy másik rögtön kitépte a kezéből, és apró darabokra szaggatta. Fényképezőgépek kattogtak, szigorú urak mennydörögtek íróasztaluk mögül, a háttérben egy-egy ártatlanul megrágalmazott férfiú pisztolyt szorított a halántékához. Mindenki vadul hadonászott, és torka szakadtából ordított, úgyhogy egy szót sem lehetett megérteni, távírógépek zakatoltak, távolabb pedig hatalmas rotációs gépek ontották a nyomdafestékszagú íveket.

      – No, mit szólsz? – büszkélkedett Trurl. – Tessék, itt a sajtó! Sajtóbb már nem is lehetne!

      De Klapanciusz elégedetlen volt.

      – Ez a tohuvabohu lenne a sajtó? Nem, a sajtó egészen más!

      – Hát tessék, mondd meg, micsoda, és a gép rögtön megcsinálja! – mérgelődött Trurl. Klapanciusz azonban nem tudott mit mondani, hát kijelentette, hogy még két feladatot ad a gépnek, és ha azokat megoldja, akkor ő is elismeri, hogy le a kalappal! Trurl beleegyezett, Klapanciusz pedig megparancsolta a gépnek, hogy csináljon semlegességet.

      – Micsodát?! – horkant fel Trurl. – Semlegességet, azt nem lehet csinálni!

      – Miért ne? – vitatkozott Klapanciusz. – Ha igazán okos a géped, azt is megcsinálja. Gyerünk, tisztelt masina, mi lesz?!

      De a gép addigra már javában tüsténkedett. Füstfelhő támadt, dübörgés és fegyverropogás hallatszott, menekülők rohantak elő és buktak el futtukban. Mind e zűrzavar közepén egy csíkos sorompó tövében fényesre pucolt arcú robot üldögélt, és békésen malmozott az ujjaival. Aztán potrohos, bugyogós alak tűnt fel, aki furcsa szoprán hangon sivalkodott. A gép megszemlélte művét, halkan felröhögött, aztán zavartan köhintett, elkomolyodott, és buzgón nekilátott neutronokat gyártani. Hamarosan egész neutronfelhő gomolygott előttük.

      – Hm – fanyalgott Klapanciusz –, ez lenne a semlegesség? No jó, mondjuk… Hagyjuk rá, a békesség kedvéért… De íme a harmadik parancsom: gép! Csinálj Semmit!

      A gép hosszabb ideig meg se moccant. Klapanciusz örömében dörzsölgetni kezdte a kezét, Trurl pedig vállat vont:

      – Mi bajod? Azt mondtad, ne csináljon semmit, hát nem csinál semmit.

      – Nem igaz. Azt mondtam, hogy csináljon Semmit, és az egészen más.

      – Ugyan már! Semmit csinálni vagy semmit se csinálni: egy és ugyanaz.

      – Szó sincs róla! Semmit kellett volna csinálnia, de ő nem csinált semmit, tehát én győztem. A Semmi ugyanis, tisztelt, bölcs kollégám, nem amolyan közönséges semmi, a tunya tétlenség terméke, hanem tevékeny és aktív Semmi, vagyis a tökéletes, egyetlen, mindenütt jelenlevő és legmagasabb Nemlét a maga nem létező személyében!!

      – Megbolondítod a gépet! – fakadt ki Trurl, de hirtelen felzendült a gép érces hangja:

      – Ne civakodjatok már egy ilyen fontos pillanatban! Nagyon jól tudom, mi az a Semmi, a Sehol és a Soha, mert mindezek s betűvel kezdődnek. Inkább nézzétek meg utoljára a világot, mert hamarosan nem lesz…

      A két mérges mérnöknek ajkára fagyott a szó. A gép valóban Semmit csinált, mégpedig oly módon, hogy sorra eltüntetett a világból különféle dolgokat, amelyek azontúl nem léteztek, mintha soha nem is lettek volna. Eltüntette már a sullangot, a sajdabajdát, a sámot, a serenyét, a sókát, a silicsét és a samatot. Néha úgy rémlett, hogy csökkentés, fogyasztás, eltüntetés, rontás és kivonás helyett inkább nagyít, teremt, hozzáad, javít és gyógyít, mert eltüntette a selejtet, a satnyaságot, a sebeket, a sápot és sarcot, a sanyarúságot és a sematizmust, a sarlatánokat, spicliket és spionokat, a sutaságot, a suskust és a sóherságot. De aztán, ahogy körülnéztek, megint üresedni kezdett a világ.

      – Ajaj! – aggódott Trurl. – Nem lesz ebből valami baj?...

      – Ugyan már! – fölényeskedett Klapanciusz. – Hiszen látod, hogy nem Általános Semmit csinál, csak az s betűvel kezdődő dolgokat tünteti el. Ártalmatlan, vacak ócskavas ez a te géped!

      – Nagyon tévedsz – szólt közbe a gép. – Csakugyan az s betűs dolgokon kezdtem, mert valahogy otthonosabbak, de más dolog csinálni valamit, és más dolog eltüntetni. Eltüntetni mindent tudok, abból az egyszerű okból, hogy mindent, de mindent meg tudok csinálni, ami s-sel kezdődik, tehát a Semmi számomra gyerekjáték. Hamarosan ti sem lesztek, és egyáltalán semmi sem lesz, tehát arra kérlek, Klapanciusz, ismerd el gyorsan, hogy igazán tökéletes, egyetemes, mindentudó gép vagyok és le a kalappal előttem, mert hamarosan késő lesz.

      – De hát… – kezdte rémülten Klapanciusz, és abban a pillanatban észrevette, hogy csakugyan már nemcsak az s betűs dolgok tűnnek el: nem voltak többé körülöttük sem csollányok, sem mordalagok, eltűntek a békek, lavádok, parlatok, bóták, gyuháncok és szillők.

      – Állj meg! Állj meg! Visszavonom, amit mondtam! Hagyd abba! Ne csinálj Semmit! – ordította teli torokból Klapanciusz, de mielőtt a gép megállt volna, még eltüntek a gillák, boradalmak, a cifántok és az aládok. Csak ekkor állt meg végre a gép. A világ kétségbeejtő látványt nyújtott. Különösen az ég festett siralmasan: csak a csillagok hitvány pontocskái maradtak rajta, de nyomuk sem volt többé a gyönyörű langallóknak és édereknek, amelyek addig oly csodálatossá tették a mennyboltot!

      – Nagy ég! – kiáltott fel Klapanciusz. – Hová lettek a gondorok? Hol vannak a csantavák, amelyeket annyira szerettem? Hol vannak a szépséges kálmok?!

      – Nincsenek, és soha nem is lesznek többé – felelte a gép nyugodtan. – Végrehajtottam, illetve elkezdtem végrehajtani, amit parancsoltál…

      – Én azt mondtam, hogy csinálj Semmit, és te… te…

      – Klapanciusz, ne légy ostoba, vagy ne tettesd magad annak – szólott a gép. – Ha egyszerre, egy csapásra csináltam volna meg a Semmit, akkor minden megszűnt volna létezni, tehát nemcsak Trurl és az ég és a kozmosz és te, hanem még én is. Akkor pedig ugyan ki és kinek mondhatta volna meg, hogy a parancsot teljesítettem, és szép, derék, okos gép vagyok? Ha pedig senki senkinek nem mondja meg, akkor én, aki már ugyancsak nem lettem volna, hogyan kaphattam volna meg az illő elégtételt?

      – Jó, igazad van, ne is beszéljünk róla többé – sóhajtott elkeseredetten Klapanciusz. – Már semmi mást nem akarok tőled, drága, gyönyörű gépecském, csak arra kérlek, csináld vissza a csantavákat, mert nélkülük még élni sincs kedvem…

      – Nem tudom megtenni, mert nem s betűvel kezdődnek – felelte a gép. – Tessék, visszacsinálhatom a selejtet, a satnyaságot, a sebeket, a spicliket, a sóherságot és efféléket, de ami a többi betűt illeti, rám ne számítsatok.

      – De én azt akarom, hogy legyenek csantavák! – toporzékolt Klapanciusz.

      – Csantava nem lesz – mondta a gép. – Nézd meg, kérlek, a világot: tele van óriási, fekete lyukakkal, és azokban a Semmi lakik, amely kitölti a csillagok közti mérhetetlen űrt. Nézd meg, körös-körül minden Semmivel van már bélelve, a lét minden csücske mögül a Semmi leselkedik. Ez a te műved, irigy szamár! Nem hinném, hogy a következő nemzedékek áldani fognak érte…

      – Talán nem tudják meg… Talán nem veszik észre… – dadogta sápadtan Klapanciusz, dermedten bámulta a fekete ég ürességét, és nem mert kollégája szemébe nézni. Aztán otthagyta őt a gép mellett, amely minden s betűs dolgot meg tud csinálni, és hazakullogott. A világ pedig máig is tele van a Semmi lyukaival, úgy, ahogyan az eltüntetés folyamán Klapanciusz leállította. És mivel nem sikerült többé olyan gépet építeni, amely valami más betűvel kezdődő dolgokat csinált volna, félő, hogy soha nem lesznek már olyan nagyszerű jelenségek, mint a langallók és a kálmok – soha, míg a világ világ.

(Murányi Beatrix fordítása)